 „A nyelv a tudósnak ereklye, a költőnek (…) hangszer, a hírlapírónak fegyver. Legyen hát minél tisztább, (…) zengőbb, (…) fényesebb.”
/Kosztolányi Dezső/ Gondolnánk, hogy a hangerő, hangmagasság, hangszín fiziológiai adottságok, tehát változtatni ezeken nem lehet. De igen! Ugyanis a hangunk mindenkori lelkiállapotunkat is tükrözi. Ha ez nem így lenne, akkor a színészek nem tudnának karaktereket formálni. Vagy a hangjátékok, hangos könyvek élvezhetetlenek volnának. Ahogy 2009-ben megfogalmaztam: „A beszéd az emberek közötti interakció alapvető eszköze. Gondoljunk csak bele: bármilyen beszédhangot hallunk, konzekvenciát vonunk le a beszélő személyiségét illetően. A telefonban a hangja alapján elképzeljük azt az ismeretlent, aki felhívott minket. Vagy a rádiók hírolvasóiról is kialakul elképzelésünk a külső – belső tulajdonságaikat illetően pusztán a hangjuk hallatán. A hangunk tehát mindenkor árulkodik rólunk! Tükrözi, hogy magabiztosak vagy szorongóak, gőgösek vagy alázatosak, szelíd, bizonytalan befolyásolhatóak vagyunk-e, vagy határozott, sikeresek. Hangunk lehet affektált orrhang, „borízű” mackós, vagy például tétova fejhang. Bizonyára már ezek alapján megjelent a megszólaló az Ön fantáziájában is. Mit gondolunk automatikusan pl. a „borízű” mackósról? Minimum azt, hogy a hitvallása valami ilyesmi: „Nincs a szesszel semmi baj, csak nélküle, hej-hó!” – ahogy Geszti Péter fogalmaz egy dalában. Elkerülhetetlen, hogy a hangszínünk és beszédmodorunk valamilyen benyomást keltsen rólunk! Érdemes fejlesztenünk, hogy mindenkor pozitív képet keltsünk magunkról, mert aki meghall minket, észrevétlenül azonnal eldönti, hogy kapcsolatba akar-e kerülni velünk, vagy sem. Függetlenül attól, hogy konkrétan mit mondunk!” Vágola Éva bábszínész, pedagógus, tréner |
RSS Feed